Fiatalon váltam anyává, 22 évesen. Amikor a családom megtudta, felmerült több gondolat is részükről. Sokan gondolták, hogy korai, hiszen én magam is gyerek vagyok még. Ezt sokszor idegenektől is megkaptam, mikor a csepp gyereket tologattam a kocsiban. Volt, aki számon kért: "Már ilyen fiataloknak is megengedik, hogy szüljenek?", igaz, abban az időben kb.17 évesnek néztem ki.

Egy biztos: egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy megszakítsam a terhességet. A mai napig azt mondom, hogy az egyetlen dolog, amit sosem bánnék meg az életemben, az a gyermekem.

Szerencsés vagyok. Együtt nőttünk fel, volt energiám és lelkesedésem játszani vele, kalandozni, fára mászni, pocsolyában ugrálni, rengeteget nevetni. Elolvastam ezer meg ezer esti mesét, kitaláltam és is sokat. 

Fantasztikus felnőtt lett. Tisztelettudó, céltudatos, barátságos, figyelmes és még mondhatnék ezer dolgot.

Van pár ismerősöm, aki nő létére eldobta magától a gyerekét. Kilépett a gyermeke életéből, hátrahagyva őt a családnak, vagy az apának és elindult élni az életét (Utána meg nyafognak, hogy a gyerekkel való kapcsolatuk közel sem ideális :-D, most komolyan, mire számítottak?). Szerintem ők nem tudják, mit dobtak el. Azok az ismerőseim sem, akik egy olyan kapcsolatban élnek már fiatal koruk óta, ahol bár vágynak rá, nincs esély arra, hogy anyák lehessenek (nem biológiai okokból, hanem testiség hiánya miatt). 

42 éves vagyok. Kicsit sajnálom, hogy nem született még egy gyerekem. Sajnos, amikor párommal gyereket akartunk, akkor ő a testiséget nem velem élte ki. Lássuk be, így elég valószínűtlenné tette, hogy lehessen egy babánk. 42 évesen már nem szülnék, főleg nem egy labilis kapcsolatba. 

No de térjünk vissza az eredeti témához: a gyerek 4 éves volt, mikor az apukájával külön költöztünk. 6 éves, amikor elváltunk. Harag nélkül és békésen történt minden, amolyan mintaválás volt. Voltak időszakok, mikor egyedül voltam a gyerekkel, olykor volt társam. Mivel a gyerek nem burokban nőtt fel, látott és hallott veszekedést, nem érte hatalmas traumaként a dolog, beszéltünk is vele mindketten erről. Apukájával bármikor találkozhatott és találkozhat a mai napig, semmilyen megkötés nincs ebben sem. 

Mivel én olyan családban nőttem fel, ahol a szülők együtt maradtak, de a mai napig öli egyik a másikat, tapasztalhattam, hogy annál nem lehet rosszabb egy gyerek számára. Ezt még felnőttként is nehéz kezelni. Én nem akartam ekkora traumát okozni a gyerekemnek. 

Hogy nehezebb-e az élet válás után? Dehogy! Sokkal könnyebb. A válással egy feszültség forrás távozik az ember életéből. A felgyülemlett feszültség a továbbiakban nem gyűrűzhet át a gyerekkel való kommunikációba, az embernek sokkal több türelme lesz, sokkal felszabadultabb lesz. Anyagi szempontból persze nehezebb, főleg, ha az ember hitelt is kényszerül fizetni és ebben nincsen segítsége egy társ részéről, de lelkileg az ember sokkal erősebb és nyugodtabb lesz. A gyerek és a vele maradó szülő közti kötelék is sokkal erősebb lesz, teljesen más minőségű.

Nekem mindig a gyerek volt az első: minden szülőin én voltam jelen, olyan munkát választottam, hogy reggel én tudjam vinni, délután én tudjam hozni. Mikor beteg volt, az volt az alap, hogy én voltam vele. Ha telefonáltak az oviból, vagy suliból, hogy baj van, mindent eldobva rohantam hozzá, nem volt kérdés. Minden évben párszor tartottunk anya-gyerek napot, amikor csak mi ketten számítottunk egymásnak és senki más, azt tettünk, amit csak akartunk.

Cserébe a szülői alkalmával eldugott kis elemózsiát találtam a padjában, nekem tette oda, hátha éhes leszek a szülői alatt. Kiírta nekem egy cetlire. :-) A mai napig használom az ovis korában általa készített könyvjelzőt is, ami nincs laminálva (bár lehet, hogy 15 év után már nem ártana), úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Egy szó, mint száz, semmit nem bántam meg. Se a válást, se a korai szülést, de még a nehézségeket sem. A gyerek egy kincs, mindegy, hogy mennyi idős.