Ez a bejegyzés nem vallási szempontból közelíti meg e nemes nap lényegét, csupán egy önvallomás azzal kapcsolatban, hogy én hogyan éltem és élem meg ezt a napot.

Úgy gondolom, a lány gyermekek kétféleképpen élhetik meg a húsvéti locsolkodást. Vannak, akik nagyon várják, készülnek, élvezik, hogy a fiúk érkeznek hozzájuk. A másik csoport pedig ki nem állhatja a várakozást, a locsolkodást, legszívesebben kihagyná ezt a napot az életéből. 

Kiskoromban volt egy fénypontja ennek a napnak, pedig a második csoportba tartoztam én is. Húsvét reggelén, mindig azonos időpontban megjelent egy lovag az ajtónkban. Az egyetlen ember, akit mindig teljes szívemből vártam. A legszebb öltönyét vette fel, gondosan megborotválkozott, a cipőjén megcsillant a fény. Mosolyogva állt az ajtóban. Azzal a huncut mosollyal, ami még a szemét is mosolyra késztette.

Boldogan hallgattam a szájából a Zöld erdőben jártam versikét (ami néha kicsit átköltődött Horányban jártamra) és megilletődve vártam, hogy Ő meglocsoljon.

Ez a gáláns lovag az én nagypapám. Sajnos már nincs köztünk. :-(

A halálával ez az ünnep számomra szomorúvá vált, menekülnék előle. Mikor még kicsi volt a fiam, ő új értelmet adott persze neki, de mióta ő is felnőtt, számomra ebből a napból kikopott a fény.

Közeleg a Húsvét.