Lehetséges, hogy egyedül vagyok ezzel a meglátásommal, de úgy vélem, a világ nem jó irányba halad.

A pedagógusok (és némiképp a szülők) kezéből szép lassan kikerült minden olyan fegyelmezési és irányítási eszköz, ami által a mi korosztályunkból és őseinkből még embert tudtak faragni. Manapság a gyerekeket elárasztják az ismeretek, hogy milyen jogaik vannak, ami nem lenne baj, csak elfeledkezünk a dolog másik oldaláról, hogy bizony vannak kötelességeik is. 

Egyre több a vállvonogató, felnőttet nem tisztelő, visszaszóló gyerek, akiket már nem hatnak meg azok a fegyelmezési eszközök, amik a régebbi korok gyermekeit igenis jó irányba terelték. A tanár már nem foghatja meg a gyerek karját, hogy az igazgatóhoz kísérje, de hiába is kísérné, hisz a gyerek ezen sem szeppen meg, majd jön a szülő és kiosztja a tanárt... 

Elvárják a szülők (tisztelet a kivételnek) a tanártól, hogy a sok elkanászodott gyereket ne csak oktassa, tanítsa, hanem bizony eszközeitől megfosztva nevelje is. De lássuk be: igen nehéz úgy jó irányba terelni a lurkókat és fegyelmezni, ha arra halad a világ, hogy már az is verbális bántalmazásnak számít szinte, ha megemelik a hangjukat... Régen minket az első padba ültettek, százszor le kellett írnunk valamit büntetésből, beírtak az üzenőbe/ellenőrzőbe, stb... Mi ezt még akkor szégyenként éltük meg. Tudtuk, ha hazaérünk, bizony lesz számonkérés még otthon is emiatt. Nem rohantak be a szüleink, hogy tisztára mossanak minket, megtanítottak az életre, a fegyelemre, nem támadtak szóban se a tanárra. Igaz, akkor még a szülőnek is volt tekintélye. Nekünk nem kellett ötször szólni dolgokért, nem kellett folyton kontrollálni minket, mert iskolás korunkra már megtanultuk a viselkedési normákat.

A tanárokkal néha komiszabbak voltunk, de messze nem mertük volna azt tenni velük, ami a mostani fiatalság számára nevelés hiányában természetes. 

Nézzünk magunkba szülőként: a nevelés nem kizárólag az iskola feladata, sőt talán ott jut rá a legkevesebb lehetőség. A nevelés a mi feladatunk otthon. Bizony hátrányba kerül a szülő, aki nem kezdi el kis korban, minél nagyobb a gyerek, annál nehezebb a meg nem szokott szabályokat elsajátíttatni vele. De ami fontos, ez AZ Ő ÉRDEKE. 

A szülőnek nem az a feladata, hogy pusztán haverja legyen a gyerekének, hanem abban is hihetetlenül nagy felelőssége van, hogy felkészítse az életre, annak nehézségeire, megtanítsa a tiszteletre, viselkedési normákra. Enélkül a társadalom elfekélyesedik és kinevelünk (vagy pont az a baj, hogy nem nevelünk ugye) egy olyan generációt, akiktől nem sok jóra számíthatunk.

Az ember életében nagyon sok várt és váratlan esemény történik. Barátok, kapcsolatok, munkahelyek jönnek és mennek, lakások, autók cserélődnek. Minden folyamatos változásban van, de vannak területek, ahol mégis vágyunk az állandóra, ami biztonságot ad. 

Jó esetben ezt az állandóságot egy kapcsolat jelenti számunkra, hiszen a tárgyi javak mind pótolhatók így vagy úgy, de a szeretet nem. 

Sosem hittem az első látásra szerelemben, sőt igencsak kiábrándultam a kapcsolatokból a rossz tapasztalatok miatt. Az emberek döntő többsége a mai világban megelégszik egy nem is annyira rossz, vagy lehetne rosszabb is kapcsolattal, netán valami felszínes dologgal, amit kapcsolatnak nevez. Az a baj ezekkel, hogy hiányzik belőlük az egymáshoz való kapcsolódás. Emberek élnek egymás mellett (és nem egymással!), mindenki megy a maga kis igényei szerint és elfeledkeznek róla, hogy kapcsolódás és tartós szerelem csak úgy lehetséges, ha teszünk érte. 

Az emberek többsége kapcsolati szempontból egyszerűen lusta, vagy beletörődő. Megelégszenek azzal, ami van, nem teszik jobbá és nem is keresnek jobbat.

De van az úgy, hogy az ember életébe váratlanul belép valaki, mikor épp egy helyben topog egy kapcsolati dagonyában. Valaki, aki nem törtető, nem csak átgázolni akar a másik félen (nem csak arra kell neki). Megjelenik és nem tesz mást, csak ott van, figyel, mi több odafigyel! Nem erőszakoskodik, nem lép át egy határt, de a jelenléte olyan melegséget nyújt, mintha az ember haza érkezett volna. 

És van, mikor egy ölelés valóban többet mond minden szónál és olyan világba repít, ahol ismét hinni kezd az ember a mesékben, ahol madarak dalolnak, ahol minden hirtelen újra széppé válik és reménytelivé. És mindezt egy öleléssel adja, önzetlenül, semmi több nem történik, de az az ölelés egy csodás kertre nyit ajtót.

A bejegyzés megírását az motiválta, hogy manapság az interneten és a sajtóban rengetegszer elhangzanak olyan kijelentések és "jó tanácsok", hogyan KELL boldognak lenni, elégedettnek, stb...

Alapvetően szomorúnak tartom, hogy erről egyáltalán ennyit beszélnek és cikkeznek, hiszen ezek a dolgok az ember lelkének a legmélyéről fakadnak. Különösen sérelmezni szoktam ezekben az irományokban a KELL szó gyakori használatát. PL Szeretned kell önmagad, hogy egyensúlyba kerülj, vagy Egyedül is boldognak kell lenned, hogy párra találhass....(Ugyanezt a kisgyermekes szülők is megtapasztalhatják az "x hónapos gyereknek már állni-mászni-ülni-beszélni kell témában, bár ez esetben azért meg szoktam kérdezni, hogy oké, hogy kell, de ezt valaki elmondta a gyereknek is?) 

A KELL szó egyfajta kényszert sugall, méghozzá nem is belső késztetést, hanem külső kényszert. Márpedig ha nem belülről fakad a késztetés, akkor az nem vezet semmi jóra.

De térjünk vissza a címben szereplő rezgések témához. Az embert az élete során negatív és pozitív rezgések, hullámok kísérik. Ezek egyrészt külső hatásokból fakadnak, másrészt pedig mi magunk bocsátjuk ki őket, majd ezek különböző mértékben visszahatnak ránk. Minél erősebb vagy tartósabb a hullám, amit kifelé sugárzunk, annál erősebben érkezik vissza hozzánk. Ha negatív energiát küldünk, negatív fog visszaérkezni, ha pozitívat, akkor pedig pozitív. 

Tőlünk induló negatív energia lehet például az, ha ok nélkül bántunk másokat, ha irigyeljük a sikereiket, de az is, ha egy rossz munkahelyen vagy rossz kapcsolatban maradunk, mivel ez belső feszültséget generál, ami kifelé is sugárzik.

A világ felől érkező negatív energiák talán még összetettebbek, mert ide tartozik a média által generált hazugság spirál és feszültségkeltés, de a környezetünkben élő (sokszor kívülről csodás almának tűnő) belül mérgezett emberek hatása is. A negatív (és a pozitív) rezgések komoly hatással lehetnek a mindennapi életünkre, a kapcsolatainkra, a gondolatainkra. Sokszor az ember későn ismeri fel, hogy honnan indul a méreg hullám és az élete pozitív területeit kezdi leépíteni, mert arra nem jut energiája a negatív rezgésekkel folytatott láthatatlan küzdelemben. Hosszabb távon ez barátságok, kapcsolatok végét is jelentheti.

A negatív energiák jelenléte sokféleképpen mutatkozhat meg: 

• negatív élethelyzetek ismétlődésében
• sorozatos sikertelenségben
• tervek sorozatos meghiúsulásában

Amit fontos tudni, hogy ezek a tervek jó eséllyel hozhatnának sikert is, a negatív rezgések azok, amik keresztbe tesznek a megvalósulásuknak. Fontos, hogy ezt felismerjük és tegyünk ellenük. No de hogyan?

Ha tőlünk indult a negatív rezgés, mi tettünk olyat, amit nem kellett volna, vagy nem úgy kellett volna, olyan embert bántottunk, aki nem érdemelte volna, egyszerűen fordítsunk a dolgokon és adjunk pozitív energiát, tettekkel segítsük a pozitív hullám elindulását.

Ha kívülről jövő a negatív hullám, ismerjük fel a forrását (ahogy mondtam, a mesék nem hazudnak, sokszor a szép alma rejti a legkegyetlenebb mérget) és zárjuk ki az életünkből. Sokat segíthet a felismerésben, ha végiggondoljuk, mikor indult el ez a hullám (még egész apróként).

A pozitív energiákkal ugyanez a helyzet: a kedves szavak, beszélgetések, törődés, figyelem, tervek és motiváltság, jótékonykodás, segítségnyújtás, odafigyelés, a szeretett személyekkel való törődés mind pozitív energiákat szülnek, amik visszahatnak ránk is. Fontos az ego és az önszeretet, de ne keverjük össze az önimádattal és a nárcizmussal. Ha kifelé nem adsz semmit, ne várd, hogy hozzád jó rezgések érkezzenek, nincs forrásuk... A siker felé vezető út kifelé indított pozitív rezgéseken alapszik. Ezek nélkül minden összeomlik.

És ami fontos: nem elég mondogatni, hogy pozitívak vagyunk. Nem kell rettegni kimondani, hogy most valami nincs rendben. Nem kell összerezzenni és keresztet vetni olyan szavak hallatán, mint pl sajnálom, aggódom, mert ezek NEM negatív szavak, hanem empátiát kifejezők. A pozitív felfogás nem azt jelenti, hogy nem szabad kimondani, amit érzünk, ha az épp nem szivárványos-csillámpónis-tökéletes, nagyon fontos a felismerés, mert csak az hozhatja meg a kezdő lépést a változáshoz.

Ez a bejegyzés nem vallási szempontból közelíti meg e nemes nap lényegét, csupán egy önvallomás azzal kapcsolatban, hogy én hogyan éltem és élem meg ezt a napot.

Úgy gondolom, a lány gyermekek kétféleképpen élhetik meg a húsvéti locsolkodást. Vannak, akik nagyon várják, készülnek, élvezik, hogy a fiúk érkeznek hozzájuk. A másik csoport pedig ki nem állhatja a várakozást, a locsolkodást, legszívesebben kihagyná ezt a napot az életéből. 

Kiskoromban volt egy fénypontja ennek a napnak, pedig a második csoportba tartoztam én is. Húsvét reggelén, mindig azonos időpontban megjelent egy lovag az ajtónkban. Az egyetlen ember, akit mindig teljes szívemből vártam. A legszebb öltönyét vette fel, gondosan megborotválkozott, a cipőjén megcsillant a fény. Mosolyogva állt az ajtóban. Azzal a huncut mosollyal, ami még a szemét is mosolyra késztette.

Boldogan hallgattam a szájából a Zöld erdőben jártam versikét (ami néha kicsit átköltődött Horányban jártamra) és megilletődve vártam, hogy Ő meglocsoljon.

Ez a gáláns lovag az én nagypapám. Sajnos már nincs köztünk. :-(

A halálával ez az ünnep számomra szomorúvá vált, menekülnék előle. Mikor még kicsi volt a fiam, ő új értelmet adott persze neki, de mióta ő is felnőtt, számomra ebből a napból kikopott a fény.

Közeleg a Húsvét. 

Meglepően sok ember vallja magát őszintének és egyenesnek, akik közül sokan nem azok. Vajon miért? Ők tényleg elhiszik önmagukról, hogy őszinte emberek, vagy egyszerűen csak ezzel ámítják magukat? Van annál kiábrándítóbb, mikor egy magát őszintének és egyenesnek valló embert kap a másik hazugságon, esetleg "csak" tudja, hogy az illető nem mondja ki az igazat még ha nem is hazudik?

Persze az őszinteségnek nem kell kegyetlennek lennie, nem az a célja, hogy megbántsunk vele másokat, de az viszont igen, hogy ne áltassunk senkit, vagy ne vezessünk félre a hazugságunkkal vagy a hallgatásunkkal.

Az egyenes beszéd építő jellegű lehet, fejlődésre inspirál és tiszteletet vált ki. Akkor miért félnek oly sokan alkalmazni?

Írok egy példát a saját életemből (bár ez a példa épp súrolja a bántó őszinteség kategóriát):

Volt egy családi barátunk, aki rendszeresen jött át hozzánk. Egyszer akkor szaladt át valamit kérni, mikor a férjem nem volt otthon. Rossz passzban talált, épp bármin fel tudtam húzni magam, olyan feszült voltam. Mondott valamit, amire én igencsak élesen vágtam vissza, pedig teljesen ártatlan dolog volt. Erre csak annyit mondott: majd visszajövök, ha már nem vagy hülye. És ezzel elment. Először persze sértettséget éreztem, mert akkor nem láttam át a saját viselkedésemet, hogy mennyire bunkó voltam vele, de aztán teltek a percek és rájöttem, teljesen igaza volt. Ártatlan volt és én rajta vezettem le a feszültségemet. A mai napig hálás vagyok neki ezért a mondatért.  Azóta igyekszem kordában tartani a bennem megbúvó feszültséget és nem átadni másoknak.

Még egy példa:

Egyik munkahelyemre érkezett egy új kolléganő. A vezetőség nagyon komolyan vette, hogy pontban 8-kor a gép előtt a helyünk, ahonnan kisebb szünetekkel persze, de fél 5 előtt nem állhatunk fel. Persze a vezetőség ezt csak szankciókkal mutatta ki, de nem következetesen, csak akkor, mikor épp bal lábbal keltek fel, de akkor a következmény mindig sokkal súlyosabb volt, mint maga a "vétek". Szóval megérkezett az új kolléganő és pont a csapat linkebb része gyűlt köré, akik mindig úgy álltak a munkához, hogy más is odaférjen, de leginkább csak más férjen oda :-D .Az új ember, már az első héten 8 előtt 1-2 perccel esett be az irodába, majd utána kivonult a konyhába elpakolászni az elemózsiáját, ezt követően bement sminkelgetni a mosdóba és mire a helyére ért, olykor negyed 9 is volt. Az ő irodájukat csak üvegfal választotta el a vezetőségi irodától. Egy hétig nem szóltam, gondoltam, majd az újdonsült barátai elmondják neki az ottani szabályokat, mikre kell odafigyelni (magamból indultam ki). De mikor egy hét után még nem szóltak neki, sőt, inkább hajszolták bele azokba a helyzetekbe, amik próbaidősként végképp neccesek, bementem hozzá egy sminkelés alkalmával és elmondtam neki, hogy mire kell figyelnie, ha tartósan a cégnél szeretne maradni. Megdöbbent, de megköszönte. 

Az emberek nem mondják el, mit szeretnének, mit éreznek, magukban tartják inkább, elvárva, hogy a másik mégis tudja. Nem mondják el, ha egy kapcsolatban nem érzik jól magukat, azt sem, hogy mitől lenne nekik jobb, esélyt sem adnak a partnerüknek a változásra. Munkahelyeken a vezetőség nem mondja el az építő kritikákat a munkavállalóknak, ezáltal ők nem tudják, hogyan lehetnének jobbak. 

De ezek az emberek mégis egyenesnek vallják magukat, holott nem csak a hazugság az őszinteség ellentéte, hanem a hallgatás is olykor. Mikor egy kapcsolatban nem jelzi az egyik fél, hogy gond van, csak hallgat, aztán inkább félrelép, mintha az oldaná meg a ki nem mondott gondokat.... Mikor a háta mögött kibeszélnek valakit, ahelyett, hogy jeleznék neki, hogy a viselkedése nem odaillő.... Mikor valaki úgy érzi, hogy egy kapcsolatnak vége, de nem mondja ki, talán azt várva, hogy majd megteszi a másik fél, ha kellően rosszul érzi majd magát...

Őszinte vagyok. Egyenes. Nem mindenkivel sajnos, ezt is el kell ismernem, de legalább én ezt is elismerem. A gyerekemmel, a szerelmemmel és a barátaimmal igen. A többiekkel megfontoltan. 

Az őszintén és egyenesen (nem bántóan és durván) kimondott szavakkal magunknak és másnak is időt spórolhatunk, neki tiszteletet adhatunk, lehetőséget a változásra és egy jobb jövőre.

Igen, az idő is nagyon fontos tényező. Csak egyszer élünk (legalábbis a jelenben egészen biztosan), az ember legnagyobb kincse az idő. Sose hitegessetek senkit, még csak hallgatással se, ez vonatkozik kapcsolatra és barátságra is. Az őszinteség csak egyszer fáj, rövid ideig, a hitegetés hosszas fájdalommal jár és időnként a hitegetett fél önértékelését is csorbítja.

Fiatalon váltam anyává, 22 évesen. Amikor a családom megtudta, felmerült több gondolat is részükről. Sokan gondolták, hogy korai, hiszen én magam is gyerek vagyok még. Ezt sokszor idegenektől is megkaptam, mikor a csepp gyereket tologattam a kocsiban. Volt, aki számon kért: "Már ilyen fiataloknak is megengedik, hogy szüljenek?", igaz, abban az időben kb.17 évesnek néztem ki.

Egy biztos: egyetlen pillanatig sem jutott eszembe, hogy megszakítsam a terhességet. A mai napig azt mondom, hogy az egyetlen dolog, amit sosem bánnék meg az életemben, az a gyermekem.

Szerencsés vagyok. Együtt nőttünk fel, volt energiám és lelkesedésem játszani vele, kalandozni, fára mászni, pocsolyában ugrálni, rengeteget nevetni. Elolvastam ezer meg ezer esti mesét, kitaláltam és is sokat. 

Fantasztikus felnőtt lett. Tisztelettudó, céltudatos, barátságos, figyelmes és még mondhatnék ezer dolgot.

Van pár ismerősöm, aki nő létére eldobta magától a gyerekét. Kilépett a gyermeke életéből, hátrahagyva őt a családnak, vagy az apának és elindult élni az életét (Utána meg nyafognak, hogy a gyerekkel való kapcsolatuk közel sem ideális :-D, most komolyan, mire számítottak?). Szerintem ők nem tudják, mit dobtak el. Azok az ismerőseim sem, akik egy olyan kapcsolatban élnek már fiatal koruk óta, ahol bár vágynak rá, nincs esély arra, hogy anyák lehessenek (nem biológiai okokból, hanem testiség hiánya miatt). 

42 éves vagyok. Kicsit sajnálom, hogy nem született még egy gyerekem. Sajnos, amikor párommal gyereket akartunk, akkor ő a testiséget nem velem élte ki. Lássuk be, így elég valószínűtlenné tette, hogy lehessen egy babánk. 42 évesen már nem szülnék, főleg nem egy labilis kapcsolatba. 

No de térjünk vissza az eredeti témához: a gyerek 4 éves volt, mikor az apukájával külön költöztünk. 6 éves, amikor elváltunk. Harag nélkül és békésen történt minden, amolyan mintaválás volt. Voltak időszakok, mikor egyedül voltam a gyerekkel, olykor volt társam. Mivel a gyerek nem burokban nőtt fel, látott és hallott veszekedést, nem érte hatalmas traumaként a dolog, beszéltünk is vele mindketten erről. Apukájával bármikor találkozhatott és találkozhat a mai napig, semmilyen megkötés nincs ebben sem. 

Mivel én olyan családban nőttem fel, ahol a szülők együtt maradtak, de a mai napig öli egyik a másikat, tapasztalhattam, hogy annál nem lehet rosszabb egy gyerek számára. Ezt még felnőttként is nehéz kezelni. Én nem akartam ekkora traumát okozni a gyerekemnek. 

Hogy nehezebb-e az élet válás után? Dehogy! Sokkal könnyebb. A válással egy feszültség forrás távozik az ember életéből. A felgyülemlett feszültség a továbbiakban nem gyűrűzhet át a gyerekkel való kommunikációba, az embernek sokkal több türelme lesz, sokkal felszabadultabb lesz. Anyagi szempontból persze nehezebb, főleg, ha az ember hitelt is kényszerül fizetni és ebben nincsen segítsége egy társ részéről, de lelkileg az ember sokkal erősebb és nyugodtabb lesz. A gyerek és a vele maradó szülő közti kötelék is sokkal erősebb lesz, teljesen más minőségű.

Nekem mindig a gyerek volt az első: minden szülőin én voltam jelen, olyan munkát választottam, hogy reggel én tudjam vinni, délután én tudjam hozni. Mikor beteg volt, az volt az alap, hogy én voltam vele. Ha telefonáltak az oviból, vagy suliból, hogy baj van, mindent eldobva rohantam hozzá, nem volt kérdés. Minden évben párszor tartottunk anya-gyerek napot, amikor csak mi ketten számítottunk egymásnak és senki más, azt tettünk, amit csak akartunk.

Cserébe a szülői alkalmával eldugott kis elemózsiát találtam a padjában, nekem tette oda, hátha éhes leszek a szülői alatt. Kiírta nekem egy cetlire. :-) A mai napig használom az ovis korában általa készített könyvjelzőt is, ami nincs laminálva (bár lehet, hogy 15 év után már nem ártana), úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére.

Egy szó, mint száz, semmit nem bántam meg. Se a válást, se a korai szülést, de még a nehézségeket sem. A gyerek egy kincs, mindegy, hogy mennyi idős. 

Képzeld el, hogy hozzád kerül egy könyv (Szándékosan kerülöm a birtokodba, vagy tulajdonodba szót. Vedd úgy, hogy csak ideig-óráig, ki tudja meddig, talán csak évekre, talán örökre.).

Ez a könyv hatalmas értéket képvisel. A borítója csodaszép, mesterien kidolgozott, ahogy végig húzod rajta az ujjad, szinte mesél. Az illata olvasásra csábít. Belül minden egyes betű gondosan megrajzolt, a képek szinte életre kelnek benne.

Megbecsülöd ezt a könyvet? Vigyázol rá? Óvod? A szívedhez öleled? Fontos, hogy megmaradjon az épsége? És az illata? Talán még teszel rá egy borítót is, ami védi, hogy ne sérüljön?

Ha nem, akkor menj el egy utca sarki kis bódéba, vegyél egy gyűrött kis ponyvaregényt, dobd a dohányzóasztalra, hogy mindenki megfogdoshassa, aki csak arra jár, tedd rá a kávés csészédet és SOHA ne vegyél a kezedbe igazi könyvet, hagyd meg azoknak, akik értékelik.

Ez a kérdéskör nagyon régóta foglalkoztat, ahogy az is, hogy mitől nő a nő, de erről majd egy későbbi bejegyzésben elmélkedem, most maradjunk a férfiaknál.

A fenti kérdésre sokféle válasz létezhet, mivel a nők is igen sokfélék, mindenkinek mások az igényei és vágyai. Szerintem engedjük el most azokat a nőket, akik felszínesen csak a külső és a pénz alapján találnak vonzónak egy pasit, mert ők valójában nem férfit keresnek szerintem (ezért lehet, hogy meg leszek kövezve :-D).

Magamból kiindulva a külsőségeknél elég az, ha "egy hajszállal szebb az ördögnél". Ha nem ijedek meg tőle este a sötétben, az már jó pont.

No de térjünk át a belső tulajdonságokra. Mi az, ami elengedhetetlen, mi az, ami csak hab a tortán?

Részemről (kommentben kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is) ezek azok a tulajdonságok, amikkel le lehet venni a lábamról és felkeltik a figyelmemet:

• gyakorlatiasság
• határozottság
• humor (akár fanyar humor vagy önirónia)
• tájékozottság és/vagy érdeklődés a világ dolgai iránt
• állatszeretet

Amit a "hab a tortán" kategóriába sorolnék:

• intelligencia
• kézügyesség (szerelésre gondoltam :-P )

Így leírva és visszaolvasva valahogy nem adja vissza azt, amit ki szeretnék fejezni ezzel az egész bejegyzéssel. Valójában azt szeretném elmondani, hogy hiába álomszép egy pasi, izmos, magas, stb. az csak a felszín, ugyanúgy, mint a nők esetében. Ha nincs mögötte semmi, akkor kb. annyit ér az egész, hogy rápillantok, esetleg felhúzom a szemöldököm, aztán tovább lépek és már el is felejtem. Kirakat pasi csak a kirakat nőknek kell, ahogy pénzes pasikat is csak az üldöz, aki felszínes és csak élősködni akar. Az igazi nőknek igenis a belső számít és az, ahogy azt már írtam is, hogy ne szerepelhessen maszk nélkül egy horror filmben. :-D 

Sok nőtársamban felmerülő kérdést fogok most feszegetni: Hová tűntek a világunkból az igazi férfiak?

Sok pasi (szándékosan használom ezt a szót) barátom és ismerősöm van, akik hajlamosak elmesélni nekem az életüket, gondjaikat, mindennapi élményeiket. Az őáltaluk elmeséltek alapján fedeztem fel azt, amiről más nők is panaszkodnak, hogy a férfias tulajdonságok egyre inkább kezdenek kiveszni a világból.

1. Egyik 50 év körüli pasi ismerősöm régóta nem talál magának rendes nőt. Társkeresőn, bulikban és több száz fős  ismerkedési esteken próbálkozik felszedni valakit. Évek óta próbálkozik ezzel. Tudom, koravénnek leszek kikiáltva a magam 42 évével, de szerintem azok a nők, akik valóban kapcsolatot akarnak, nem bulikban keresgélnek ennyi idősen. De még csak nem is ismerkedési esteken. Megkockáztatom, hogy nagy részük már a társkereső oldalakból is kiábrándult. 

Mikor ez a pasi talál valakit, aki nagyon bejön neki (ahogy ő fogalmaz), de a hölgy azt mondja neki, hogy nem az esete, a srác egyszerűen feladja, továbblép. 

2. 55 év körüli ismerősöm kb 10 éves kapcsolatban él. Az élettársa (barátnője) rendszeresen megcsalja őt hol általa is tudottan, hol a háta mögött. A 10 év alatt többször el is költözött a pasitól, hogy másokkal kavarhasson.  Ismerősöm büszkén kitart mellette, önként vállalva a felszarvazott lúzer szerepet ahelyett, hogy férfi lenne... 

3. A pasik akkor ragaszkodnak egy nőhöz, ha az bunkó, szemét, gonosz, kihasználó velük. Van több olyan ismerősöm, aki ezt az elméletet letesztelte, mondván, hogy abban a helyzetben már nincs mit vesztenie az aktuális kapcsolatában. Igaznak bizonyult: minél ocsmányabban bántak a pasival, annál inkább kapart utánuk. Csak hát van egy bökkenő: ha a nő tiszteletlenül bánik a pasijával, beszól neki, kritizálja, semmibe veszi, akkor bizony eljut arra a pontra, hogy már semmit nem ér neki a pasi, csak pont annyit, ahogy bánik vele. (Így aztán ezt a kísérletet én nem végeztem el, rendelkezem annyi önismerettel, hogy tudom, én is így járnék.)

4. Ez valójában most több pasi ismerősöm által hangoztatott vélemény leírása: a pasik (ha hihetünk nekik) erősködnek, hogy "a nő választ", "a féltékenység önző dolog, az a helyes, ha a párodat bárki megkaphatja", stb...Szerintem pedig csak be kéne vallaniuk: valahol az élet során elhagyták a tökeiket... Nem akarnak tenni az általuk elvileg szeretett (bár akkor nem dobnák oda másnak ugyebár...) nő megtartásáért, sőt már a megszerzéséért sem, inkább előveszik a kis fiókjukból az agancsokat, amiket egyre nagyobbra növesztenek, holott lenne más választásuk, felcsatolják és büszkén nyargalásznak vele a világban, így hirdetve, hogy ők bizony önkéntes vesztesek. Az a legszomorúbb az egészben, hogy ezt úgy is megteszik, mikor minden adu ott van a kezükben ahhoz, hogy egy kapcsolatban végre férfiak lehessenek úgy igazán, ott állnak a vissza nem térő lehetőség küszöbén, de a biztos lúzerséget választják inkább. Az sokkal kényelmesebb, ráadásul a biztos rosszal a jövő bizonytalansága elkerülhető. 

Jönnek a nagy dumák nyitott kapcsolatról, miegymásról, miközben ez is csak az ő lúzerségüket támasztja alá, hogy a nőnek, aki velük van, nem tudják megadni azt a keveset se, ami miatt ne keresne mást. Mert bizony a nő akkor keres mást, ha nem kap meg otthon valamit, ha kevés neki a pasi (a mai világban nem is akarnak a pasik értékesek lenni a párjuk számára, csak tengenek-lengenek), vagy akkor ha egyszerűen csak nem szereti azt, akivel él, de lusta mást keresni, nem árt, ha van otthon valaki, aki megszerel dolgokat és erős a keze.

Az előző bekezdésem személyes tapasztalatokon és a körülöttem levő pasik és nők elmondásain alapul. A pasik ok nélkül is félrelépnek sokszor, volt benne részem nekem is többször, köszönöm, nem kérek már belőle.

Vajon létezik még egyáltalán férfi a világon? Olyan igazi...

• Olyan, aki udvarol
• olyan, aki nem akarja, hogy más pasikkal legyen a nője (játék belefér EGYÜTT!)
• olyan, aki nem csak akkor van jelen, ha ideje engedi, hanem időt szakít arra, hogy jelen legyen
• olyan, aki nem rohangál boldogan agancsokkal a fején a saját balfékségét hirdetve
• olyan, aki nem gubózik bele a gondjaiba és dobja e azt, aki legjobban szereti
• olyan, aki ki meri mutatni, ha szereti a nőt és van olyan tökös, hogy azt is bevallja, ha már nem, nem hiteget
• olyan, aki nem maga a probléma és a stressz, hanem azt mondja, mikor a nő bepánikol a helyzettől: "megoldjuk"
• olyan, aki nem csak felszínes beszélgetésekre alkalmas, néha valóban lehet vele elmélkedni, érvekkel alátámasztva akár vitázni is

Lehet, hogy nekem vannak extra elvárásaim a férfiakkal szemben (és azoknak a nőknek, akik véleményét, történeteit meghallgattam), de úgy érzem, hogy a pasik egyre inkább "elférfiatlanodnak", a nők már nem a jó pasik közt válogatnak, hanem a szemetesben turkálva keresik a talán kevésbé rosszat...

Ha olvassa ezt olyan ember, akire a fenti felsorolás igaz, bátran jelezze, adna egy kis hitet nekem és a nőtársaimnak, hogy nem minden pasi önkéntes vesztes. Önkéntes áldozatok kíméljenek, Oroszlánok, tiétek a jövő, ha még léteztek!

UTÓIRAT: bármelyik pasiból lehet FÉRFI, ha rá mer lépni arra az útra.